Külföldön felépítetted az életed. De merre tovább?

A hétvégén kipakoltam az albérletemet. Egy ilyen művelet sosem arról szól, hogy az ember csak összeszedi, ami kell. Ilyenkor jön rá, hogy tényleg ennyi felesleges dolgot vett meg és tett el az évek során? Régi papírok, félig használt jegyzetfüzetek, kábelek, amelyekről senki nem tudja, mihez tartoznak, pólók, amelyeket már rég nem hord, de valamiért mégis nehéz kidobni őket. A költözés ilyenkor nem egyszerűen logisztika, hanem egy rádöbbenésekkel teli leltár arról, ki voltál eddig.

Az utolsó este olyan volt, mint egy rosszul időzített montázsfilm. Egyik percben sírtam, a másikban nevettem, a harmadikban azon gondolkodtam, vajon miért nem vettem több zoknit, ha már ekkora életváltásra készülök. A lakás egyre üresebb lett, és ettől minden sokkal hangosabbnak tűnt. A gurulós bőrönd zaja a padlón, a cipzár, ahogy újra és újra elakad, a telefon pittyegése, amikor valaki még gyorsan írt: „Holnap akkor tényleg mész?”

A búcsú nem mindenkivel sikerült. Volt, aki ezt évekkel később is előhozta, és talán igaza is volt valamilyen szinten. Ma már jobban megértem, hogy egy elmaradt búcsú csak az egyik oldalról praktikus mulasztás: a másiknak néha seb is tud lenni. Akkor viszont egyszerűen nem volt kapacitásom mindenkit jól elengedni. Túl sokakhoz tartoztam egyszerre, és közben már próbáltam összeszedni azt az egy embert is, aki másnap reggel felszáll majd a vonatra.

Ez a művelet önmagában igazán egyszerűnek tűnik, pedig valójában egy minikrízis. Felteszed a bőröndöt a polcra, és rájössz, hogy az egész eddigi életed súlya szó szerint ott van a fejed fölött. Az első pillanat, amikor a vonat megmozdult, olyan volt, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt. Nem fájt, inkább úgy éreztem, mintha hirtelen eltűnt volna minden kapaszkodóm. Akkor hasított belém a gondolat, hogy most már tényleg nincs visszaút.

Ott ültem a helyemen, a két bőrönd valahol a fejem fölött, a hátizsák a lábam között, és próbáltam úgy tenni, mintha ez teljesen normális lenne. Mintha minden huszonnégy éves vidéki srác egyik héten még azon gondolkodna, hogyan lesz pénze egy saját szobára, a másikon pedig már egy távoli, idegen ország felé tartana pár holmival és elég ingatag önbizalommal. Szomjas voltam, izzadtam, a pólóm a hátamra tapadt, és közben azon aggódtam, hogy vajon a bőrönd tényleg fennmarad-e a polcon az első nagyobb fékezésnél. Nagyjából így indultam az új életem felé. Közel sem volt olyan epikus tehát, mint a filmekben.

Az első órában csak bámultam ki az ablakon. A táj gyorsan változott, én viszont lassabban mozdultam, mint valaha. Egyszerre féltem attól, hogy tévedtem, és reméltem, hogy valahol ott vár rám egy jobb élet. A legfurcsább dolog talán nem az volt, hogy elmegyek, hanem hogy nem bénított le a félelem. Nem az volt bennem, hogy mi lesz, ha nem sikerül, sokkal inkább az motoszkált bennem, hogy mi lesz, ha sikerül? Volt bennem valami nagyon mély kíváncsiság. Valahol a gyomromban éreztem, hogy meg tudom ezt csinálni. Németül tudtam. Angolul tudtam. Dolgozni mindig tudtam. A többi meg „majd megoldódik”.

Ha valaki ismer, tudja, milyen vagyok: az a típus, aki már januárban megtervezi, ki mit hoz húsvétkor a családi ebédre. De ott, a Railjeten, az ismeretlen felé tartva, konkrét tervek nélkül, valami így is teljesen nyugodt volt bennem. Mintha először éreztem volna, hogy nem mások elvárásainak akarok megfelelni, hanem a sajátjaim szerint élek.

A döntés mögött persze ott volt a bizonyítási vágy is. Ez az a rész, amit az ember nem mindig vall be, de jelen van. Bizonyítani akartam, hogy tudok boldogulni. Nem csupán túlélni, hanem tényleg boldogulni. Megmutatni, hogy van élet a magyar rendszeren túl. Hogy lehet más. Lehet több. És mélyen, titokban ott volt bennem egy nagyon emberi, nagyon gyerekes gondolat is: majd megmutatom annak is, aki azt mondta, hogy soha nem fogok megtanulni németül. Az egykori gimnáziumi főigazgatónőm hangja sok év után is ott visszhangzott bennem. És ez a „dehogyisnem” különösen erősen motoszkált a fejemben.

Azt mondják, a határ átlépése egy pillanat. De valójában két pillanat között történik. Amikor a magyar oldalon még tudod, hova kell nyúlni, ha baj van, és amikor az osztrák oldalon már azt sem tudod, mi a WiFi-jelszó. A határnál hirtelen nagyon erős honvágy tört rám. Nem a romantikus fajta, hanem az a feszítő, néma, kicsit gyomorszorítós „mi a francot művelek?”-érzés.

Miközben az ellenőr végigpillantott a jegyemen és a személyimen, hirtelen elkezdtem végiggörgetni a fejemben, vajon tényleg készen állok-e arra, ami vár. Itt jött fel bennem először az a gondolat, ami még évekkel később is sokszor visszatért: otthagyni egy életet sokkal könnyebb, mint belépni egy újba. A vonat újra megindult, és hirtelen minden olyan félelmetes lett, amit addig romantikusnak képzeltem.

Emlékszem, hogy egy idősebb úr a szomszéd ülésen rádiót hallgatott. Németül beszélt a bemondó. Én pedig tökéletesen értettem. Tényleg. De valahogy mégis idegenül hangzott. Mintha a nyelv, amit akkor már tizennégy éve tanultam és aktívan beszéltem, hirtelen nem lenne az enyém.

Ahogy a vonat elhagyta Hegyeshalmot, valami nagyon furcsa csend lett bennem. Az a fajta csend, amikor az ember hirtelen rájön, hogy egy döntés már nem gondolat többé, hanem valóban megtörtént. Addig még valahogy minden visszafordíthatónak tűnt. Tatabányánál még le lehetett volna szállni. Győrnél is. Még Hegyeshalomnál is ott volt az a nevetséges, de nagyon is valós lehetőség, hogy az ember fogja a bőröndjeit, leszáll, vesz egy kávét az állomáson, és azt mondja: „Jó, ezt most inkább hagyjuk.”

Aztán egyszer csak mögöttem maradt az ország. Nem úgy, mintha egy kapu csukódott volna be, nagy robajjal. Inkább úgy, mint amikor valaki halkan behajt egy ajtót a hátad mögött, és te csak később veszed észre, hogy már a másik oldalon állsz.

Az ablakon túl ugyanaz a lapos, ismerős táj futott tovább még egy darabig. Sínek, oszlopok, mezők, ipari épületek, Nickelsdorf, Parndorf és még néhány elmosódó falu, amelyek nevét soha nem jegyeztem volna meg, ha nem épp akkor hagyom el mögöttük az egész addigi életemet. A vonatban kávé és műanyag ételcsomagolás szaga keveredett, valaki kibontott egy szendvicset, a légkondi kicsit túl hideget fújt, én pedig ott ültem a helyemen, és próbáltam eldönteni, hogy most akkor bátor vagyok, önző, felelőtlen, vagy csak végre őszinte magamhoz.

Mert a határnál végre mélységében is elkezdtem kérdezni magamtól. Van-e jogom mindehhez? Van-e jogom elmenni? Van-e jogom azt mondani, hogy máshol talán könnyebb lesz levegőt venni? És ha igen, akkor mi lesz azokkal, akik maradnak? A családdal, a barátokkal, a régi helyekkel, a megszokott mondatokkal, azzal az egész világgal, amelyből jövök, és amely akkor is bennem marad, ha éppen távolodom tőle, százhatvan kilométer per órával?

Ez volt benne a legnehezebb. Nem az, hogy elhagytam Magyarországot, hanem hogy közben nem tudtam nem szeretni. Attól, hogy máshol akartam könnyebben levegőt venni, még nem lett kevésbé az enyém mindaz, amit magam mögött hagytam.

A múltat amúgy sem lehet szépen becsomagolni, nem lehet ráírni egy dobozra, hogy „Magyarország”, majd feltenni egy képzeletbeli polcra. A múlt nem ilyen jól nevelt. Ott ül veled a vonaton. Megszólal egy régi tanár hangján, egy családi ebéd zajában, egy barát félmondatában, vagy egy pályaudvari büfé szagában. És néha akkor is veled tart, amikor azt hiszed, éppen nagyon messzire menekülsz előle.

A vonat robogott tovább Bécs felé. Kívül egyre idegenebb lett minden, belül viszont furcsán ismerős. A félelem, a bűntudat, a remény, a kíváncsiság és a bizonyítási vágy egyszerre ültek velem a vagonban. Nem voltam nyugodt. Nem voltam biztos magamban. De mélyen a gyomromban éreztem, hogy ha most visszafordulnék, nemcsak egy költözést adnék fel, hanem azt a lehetőséget is, hogy végre kiderüljön, ki vagyok akkor, ha nem ugyanazok a falak állnak körülöttem.

Talán ez volt az első igazi határátlépés. Nem pontosan Hegyeshalomnál történt, hanem valahol bennem, azon a furcsa úton a félelem és a kíváncsiság között, Bécs magasságában.

Többen mondták, hogy készítsek képet az indulásról. Nem tettem. Néha egy pillanat túl erős ahhoz, hogy az ember rögtön történetté vagy emlékké formálja. Nem akartam pózolni az új életem elején. Elég volt benne lenni, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

Az ember azt hiszi, a neheze az utazás. Pedig nem. A neheze az első lélegzetvétel az új városban. A müncheni főpályaudvaron egyszerre volt minden rendezett és idegen. A kijelzők pontosan mutatták, merre kellene menni, csak éppen én még nem tudtam, ki vagyok ebben a rendben. Emberek siettek körülöttem, gurulós bőröndök kopogtak a kövön, valahonnan frissen sült péksütemény illata jött, a hangosbemondó német mondatai pedig már nem tananyagként, hanem nyers valóságként érkeztek meg hozzám.